Végső búcsú

Most úgy érzem, végleg

Elválik kettőnk rögös, mégis fényes útja,

Nincs mi visszatartson,

Hisz mára kiszáradt a szerelmed kútja.

Biztosan nem érted,

Miért kell ily gyorsan, gyáván elszaladnom,

De sajnos nem érzem azt,

Hogy van valami, miért érdemes még maradnom.

Számodra talán csak egy

Múló kis pillanat volt, mit velem töltöttél,

Bár ezzel az idővel

Bensőmbe életet s boldogságot öntöttél.

De lelkem most földre zuhan,

Mint az ősz gyengéd ölében elszáradt falevél,

Örökre csendben marad,

Nem szólal meg többé, s már nem is remél.

Könnyek nélkül zokogok,

Mert borzasztóan fáj, hogy most mi is itt tartunk.

Fáj, hogy nem ölelhetsz át többé,

Hogy egyszer voltunk, és most sehol sem vagyunk!

Ha felkel a Nap, majd

Megbújok a sötétség hatalmas álarca mögött,

Mert testemben a magány

Haldokló vékony kis keze sűrű hálót szövött.

A régi tűz, mi bennem

Egykor vígan élt, most örök álomra készül,

Csak széllel szálló

Hamu lesz az, mi megmarad belőle végül.

Hátat fordítok ennek a

Szenvedésnek, s egy új nyomorba veszek,

Mert ezentúl egyedül járom

Utam, mely az emlékeim temetőjébe vezet