„Kétféle beszélgetés van.
Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szeretni, olyan világot, ami csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok- színjátékot melyben én, vagyok a főszereplő.
Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.
A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka. „

"És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy „Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” –miközben egy tévedhetetlen hang a lelkünk mélyéről azt mondja: „Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”

„Van élő szó, és van holt szó.
Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes-, hogy az élet: vér-, az a felszínen ijesztő. „juj, ezt nem kéne kimondani!” „ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni” Tiltakozást vált ki. Viszolygást. -S ugyanakkor örömöt is!
Egy jó könyvben elég, ha néhány ilyen mondat van. A jele annak, hogy élő lélek mondta.
Ne félj a vértől. A jó mondat először sebet ejt- író és olvasó kapcsolata, ha valódi: vérszerződés. Összevegyül az, ami benned is, bennem is a legértékesebb.
A holt szóról nincs mit beszélnünk- legtöbbször, azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem „onnan” jön, bentről, a „dobogó szívből”. A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép- a baj vele az, hogy öl.
Igen, öl.
A holt szó: gyilkol.
Vagyis nem egyszerűen hazudik-, pusztít.
Ezért halt meg a politika, a vallás, a filozófia, és ezért haldoklik manapság a művészet is: a holt szó hullamérge öli meg.”

"Hogy szeretem, és vele akarok lenni, vele akarok szenvedni, és vele akarok meghalni- mert számomra nagyobb gyötrelem, ha eltépik tőlem a szerelmemet, a lelkemhez, testemhez tartozó lényt, mint vállalni vele bármilyen poklot és szenvedést. Valójában ez nem is „vállalás” kérdése, mert ha szeretek valakit, egyszerűen nincs választási lehetőségem. Nem dönthetek, hogy csinálom-e, vagy sem, mert a szeretet azonnal eldönti bennem a kérdést, hogy: „Igen”…A szeretet ugyanis- ha valódi- sokkal hatalmasabb erő bármiféle megfontolásnál vagy önvédelmi reakciónál.”

„Ahogy az akácvirág leveleit tépkedjük, és a sok bizonytalan „szeret- nem szeret”, „szeret- nem szeret” után talán eljutunk végre a SZERET! bizonyosságáig –vagyis a valódi választ adó levélig-, úgy indulunk most együtt a magunk igazi válaszának keresésére.
Ezen az úton minden levélke fontos.
A letépett levélkék is.
Ezt a végső titok sejtelmével mondom neked: nem csak az Utolsó Levél, hanem az egész ág és minden letépett levélke is egyformán fontos. A tévedés is fontos. A család is fontos. A kiábrándulás is. A találkozás is fontos, de az elválás is. Fontos a boldogság, és a boldogtalanság. A közöny és a szenvedély is fontos. Az árulás és a bűnbánat is. Fontos az egyedüllét gyötrelme, és a kapcsolatok elviselhetetlensége. Az elhagyás és a visszatérés. Fontos a hűség és, sajnos, a hűtlenség is kihagyhatatlanul fontos. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót. Mindent át kell élnünk. Csak akkor lehetünk valóban egymáséi, ha már minden álruhát, gátlást, önzést, félelmet, csalódást, szenvedélyt, hazugságot levetettünk magunkról. Ha már az összes levélkét letépkedtük.”

„De látod, a szíved mégis „külön” ver.
Benned dobog, csakis a tiéd.
Senki másé.
Magánszíved van.
Privát központod.
Ha fáj, csak neked fáj, ha örülsz, vagy félsz, csakis benned dobog hevesebben.”