Vallomás 

Eddig azt hittem, hogy élek.
És hittem azt is, hogy semmitől sem félek.
És hittem azt, hogy érzelmem egy sima víztükör,
Melyben a lelkem napfénye tündököl.

De rá kellett döbbennem, hogy eddig halott voltam,
S lelkem fénylő napja, sápatag hold csak.
Mert megjelentél Te, mint megváltó csillag,
S lényem sötét egét csak úgy beragyogtad.

Próbáltam ellenállni, hogy meg ne vakuljak,
Érzelmeimet eszemmel uraljam.
De úgy látszik érzelmem ingoványra épült,
Erősnek hitt vára csak kártyából készült.

Mindig Rád gondolok, és arcodat látom,
Nem is jön szememre éjszakánként álom.
Lelkem tengere már-már fodrozódik,
S úgy érzem, szívem nemsoká elvérzik.

Elvérzik a szívem, mert el fogsz menni.
Tombol majd a tenger, a vár meg összeomlik.
Lelkemben tátongó űr lesz csupán,
Úgy fogom érezni, elemészt a hiány.

Hát ezért próbálok nem Beléd szeretni,
Pedig én is szeretnélek örökké ölelni,
S csak hagynám, hogy úgy aludjál rajtam,
S csak figyelnélek csendben, hogy lélegzeted haljam.