Vajda János:Utolsó dal Ginához

Ha eljöven a búcsu-óra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben,mely létem lioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

Én jól tudom,előre látom,
Mi bú öröm,öröm van itt ezen
S az ismeretlen tulvilágon,
Egyszerre mind átérzem.

Eszembe jut majd minden átok,
Mind,ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözítvén,az "igen".

Mit lelkem addig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok;
Hogy csak az hal meg,ami nem lett,
S az él örökké,ami volt.

Én nem tudom mi fáj jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban,s onnan
Kivenni többé nem lehet?

A gondolat,hogy e mindenség
Nem lesz se több,se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett..

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc,mely elrepült;
A bimbó,mely nekem ki nem nyílt,
A vágy,mely nem teljesült?