A küszöbön

Hallom… hallom, ahogyan súgják a nevem, hívogatnak, artikulálatlanul ejtik ki a vonzó szavakat. Érzem, ahogy mágnesként húznak magukhoz, s kérlelnek, hogy maradjak, töltsem velük az éjszakát. Csupán két élettelen fémdarab, ami hozzám szól, mégis nagyobb hatással vannak rám, mint eddig bárki vagy bármi. Szép lassan meggyőznek, hogy velük együtt, a puszta földön elnyúlva várjam a vonat érkezését, hogy az véget vessen minden eddigi szenvedésemnek.
Innen, ilyen magasból, alacsonyan fekvő vonalaknak tűnnek ugyan, jelentéktelen sínpárnak, de mégis tudom, ők megértenek majd. Hozzájuk fordulhatok végső óráimon és, amint tovatűnik az érzés, mely reszketésre kényszeríti már amúgy is megfáradt térdeimet, vidáman fogadnak és szeretettel ölelnek át, mint, ahogy azt eddig sok mással is tették. Hisz csak ők maradtak nekem. Semmi más csak a híd, melyen állok, s a sínek, melyek egyre hangosabban invitálnak.
Még görcsösen szorítom a korlát nedves felületét, még kapaszkodom, de mindjárt, mindjárt megteszem. Itt hagyok mindent és mindenkit. Alig néhány percen belül az eső az élettelen testemen kopog majd közömbösen, nem törődve azzal, hogy ki voltam, mit kerestem ezen a világon, s hogy miért is szántam magam erre a döntésre. Nem törődik vele, csak hullik tovább, mintha mi sem történt volna. Talán egy pillanatra csendesedik csak el, hogy nyugtázza magában: valami történt, ám néhány pillanattal később már csak halvány emléke sem marad annak, hogy valaha én a hídon álltam kétségek közt vergődve. S ahogy a nyári vihar elvonul, az én képem is vele együtt távozik ismerőseim emlékeiből. Ám míg tombol, míg tart, ők is sírnak majd, s talán még sajnálják is egy kissé, hogy nem tudtak segíteni rajtam, hogy a halál kezére játszottak. De amint áttörnek a Nap sugarai a vaskos szürke felhők mögül, s a szivárvány félkörívként szeli át a már tisztán ragyogó kék eget, a pillanatnyi rosszkedvük is tovaszáll, felszárad arcukról a hamis könnytakaró, visszatérnek monoton életükhöz, s elfelejtenek engem.
Hmm… talán még a helyi újság is megírja. Látom a főcímet: Végső elkeseredésében vetett véget életének egy tizennyolc éves lány. Elképzelem a szomszédok megjátszott részvétét, s hogy a hír hallatán még egy-két gyásztáviratra is futja majd.
A temetésemen, a feketébe burkolózott, bőrig ázott tömegben talán néhány olyan arcot is megpillanthatnék, amit életemben is szívesen láttam. Igen az úgynevezett barátaim arca, akikkel oly sok időt töltöttem mégsem vették észre, hogy valami nincs rendben velem. Fel sem tűnt nekik, hogy minden egyes napom a szenvedésről és a halálvágyról szól. Önzők voltak, mint ahogy most én is az vagyok.
Leugrom… igen leugrom, és nem törődöm többé semmivel. Nem kell elviselnem a mindennapok megpróbáltatásait, a szüleim veszekedésének zaját, a barátaim hamis ígéreteinek sokaságát, s a szerelmem… Nem, Ő sem érdekes már. Döntöttem, végleg döntöttem. De biztos ez? Még meggondolhatom, még haza sétálhatok, úgy mintha csak egy nyár esti túráról érkeztem volna meg, melynek ez a szörnyű vihar vetett véget.
A széllel nem csak a kétségeim erősödnek, de a sínek hangja is. Vége a susogásnak, a kérlelésnek. Határozottan követelik a választásom:
Élet vagy Halál? Halál vagy Élet? Miért maradnál ezen a romlott világon? Mi tart itt? Dönts végre! Dönts okosan, s gyere, kövess minket!
De mi vár odaát engem? Mi lesz utána?
Csak jobb lesz, mint egy szétzúzott, csonka család és hamis barátok társaságában! Ugorj végre! Hallod már? Hallod a vonat közeledtét? Nincs sok időd. Ugorj!
De… de vele mi lesz? Ő az egyetlen, aki szeret és akivel valaha boldog voltam. Nem akarok neki fájdalmat okozni! Nem érdemli meg.
Egy ember miatt továbbra is elviselnéd azt a rengeteg fájdalmat, azt a mérhetetlen gyötrelmet? Akkor bolond vagy. Itt sokkal jobb lesz neked, hidd el! Ne tétlenkedj tovább, a mozdony hamarosan itt van. Tedd meg!
Ha most visszafordulok, talán minden jobb lesz. Még rendbe lehet hozni mindent és tudom, hogy Ő mellettem lesz és segíteni fog. Mert szeret.
Ne nézz hátra, mindig csak előre! Ha most megfutamodsz nem lesz erőd újra eljutni eddig és örökre átkozni fogod a percet, mikor hátrálni kezdtél. A Halál elfedi minden bánatod, édes és örök. Nem úgy, mint a szerelem, ami idővel elmúlik és míg tart is csak vakká tesz mindenkit.
Vakká? Ellenkezőleg. Mellette olyan dolgokat is képes voltam meglátni, melyeket addig burok takart. Szeretem, s ha el is múlik egy napon érdemes volt a világon maradnom miatta. Visszamászom a korláton. Megfordulok, és újra kezdek mindent. Vele!
NE! Várj! Ne hagyj itt minket! Nem mehet el a mozdony nélküled! Kellesz nekünk! Ugorj már! Nem érdemes élned!
Nem. Nem vetem magam a mélybe, olyan emberek miatt, akik csak rosszat akarnak nekem. Inkább visszamászom az olyanok miatt, akik csak jóval halmoznak el. Még ha kevesen is vannak. Még ha az csak Ő egyedül.
Most már az örömkönnyek patakzanak arcomon, s abban a tudatban kapaszkodom fel a vasúti híd korlátjára, hogy a vihar egyszer elmúlik, s én ismét láthatok szivárványt. Alig várom, hogy láthassam Őt. Hogy elmondhassam neki, min mentem keresztül, s, hogy csak miatta változtattam a döntésemen! Végre teljesen boldog lehetek! Végre!
Most veszem csak észre, hogy kimászni sokkal egyszerűbb volt. Egyszerűbb volt meghozni ezt a döntést, mint szembenézni a problémákkal, de ezentúl nem így lesz! Hiába esik most úgy az eső, mintha soha nem akarna elállni, tudom, hogy nem eshet örökké!
Síkosabb a korlát, mint egy órával ezelőtt, s a kezem is nedvesebb a kelleténél. Istenem, csúszik, lecsúszom!
Tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyedén elengedünk? Komolyan ilyen naiv lennél?
Hiába próbálom megtámasztani a lábam, nem megy. Csak a kezemmel tartom magam, de nem bírom. Nem vagyok képes felhúzni magam. Kezem lassan enged a szorításból, s az egykor minden bajom megoldásának látszó, zöld korlát egyre távolodó pontnak tűnik a magasban. Kisebb és kisebb lesz, majd hirtelen abbamarad a zsugorodás, megáll, s többé nem látok semmit csak sötétséget. Már a vihar sem zúg oly nagyon, mint eddig, szépen elhalkul, s teljes csend vesz körül.
Végre, itt vagy velünk! Ne félj nem vagy egyedül! Várj, még ne szenderedj el kislány! Hallod a zakatolást? Látod a fényt? Megérkezett a vonat, csak érted jött, s olyan helyre visz, ahol semmiféle bántódásod nem eshet.
Most már senkinek sem tudom elmondani, hogy vissza akartam fordulni, hogy nem akartam megtenni. Senkinek, még neki sem. Azt hiszi majd, hogy elhagytam, hogy nem törődtem vele, s ami a legrosszabb, hogy nem szerettem!
Még utoljára kinyitom a szemem, hogy láthassam az esőáztatta vonat üvegét, de nem mozdulok, csak az eget fürkészem. Az eső elállt, s ni csak mi bujkál a felhők mögött? Egy szivárvány. Színei megcsillannak az első mozdony ablakán, s a vonat csak közeledik, közeledik és közeledik…