Hajnali búcsú

Köd volt, átláthatatlan köd. A hosszú kietlen utcákon egy lélek sem járt. A távolban valahol üvegcsörömpölés hallatszott, de a tenger zúgása, és a szél hangja elnyomta a messzi lármát. A levegő fülledt volt, és nehéz. A tenger sós illata keveredett a város dohos szagával. Az alacsony házak ablakai, és színes zsalugáterei mind zárva voltak. Egy ház faláról lelógó kovácsoltvas lámpa pislákoló fénye egy férfi arcát rajzolta ki a homályból, és a sötétségből. Arca sápadt volt, a kezében tartott cigarettacsikk meg-megremegett. Keze bátortalanul a halántékára csúszott, majd egy mélyet sóhajtva az égre pillantott. Sötét volt. Az eget felhők borították, a hold fénye csak néhol szűrődött át a sűrű feketeségen.

A férfi az órájára pillantott. Még öt perc volt hátra a találkozóig, mégis úgy tűnt, már ezer éve vár. Szíve hevesen dobogott, szinte hallani vélte visszhangozni a falak között vére lüktetését. A hideg, kemény téglafalnak dőlt, és összekulcsolta maga előtt a kezét. Behunyta a szemét, a tenger lágy hullámainak hangját figyelte, miközben megpróbált úrrá lenni egyre erősödő fejfájása felett. Gondterhelten lehajtotta a fejét, majd gyengéden megrázta. A sikátor végébe pillantott. Az árnyékból egy női alak lépett elő. Bizonytalan, félénk léptekkel a férfi elé sétált, hátát a szemközti háznak támasztva megállt. Felemelte remegő kezét, a férfi felé nyújtotta, majd rémülten visszahúzta. A férfi teljes testével a halnak dőlt, félt a nő érintésétől. Tudta, miért vannak ott azon a sötét, borongós éjszakán, ezért nem akarta elveszíteni a fejét. A kovácsoltvas lámpa fénye a nő arcára siklott. Szemei pirosak voltak, és arca a könnyektől nedves. Az egyik könnycsepp reszkető ajkaira csordult, majd a száraz, és poros macskaköves útra hullott. A férfi megborzongott, és a nőhöz lépett. Kezüket egymásba kulcsolták, és fájdalommal teli szemekkel egymásra néztek.
- Eltelt a nyár! – suttogta a férfi.
- El! – bólintott a nő, egyre jobban szorítva a férfi kezét.
- Ne sírj, kérlek! – a férfi halványan elmosolyodott, és megsimogatta a nő arcát. A kis sikátortól pár utcányira lévő templom hatalmas harangtornyában megkondult a réz harang. Hajnali három volt. A nő rémülten körbe pillantott. Nem volt nyugodt. Arcán még mindig ott csordogáltak a fájdalmas könnycseppek. A hangja reszketett.
- Hát vége! Ennyi volt. – a férfi lassan, szinte alig láthatóan bólintott.
- Igen, de…- a nő az ajkaira tette az ujját.
- Ne! Ne rontsuk el! – a férfi magához húzta, és gyengédebben, mint valaha megcsókolta.
- Menj! – mondta, majd ellépett a nőtől. Még egy utolsó pillantást váltottak, egymásra mosolyogtak.
Hűvös szél futott végig az utcán. A tenger haragosan hullámzott. Dühösen nyaldosta a partot. Nagy hanggal csapódott a szikláknak. A hold kibukkant az egyik felhő mögül, de gyorsan egy másik mögé bújt, túl fájdalmas volt még neki is, amit látott. Az úton két fiatal sétált, egymással ellentétes irányba. Nem ismerték egymást. Egyszer valaha igen, de azon a hajnalon már csak az emlékezetükben élt egy kép, egy nyári szerelemről. Egy érzésről, ami sosem fog elmúlni. Egy emberről, akit sosem fognak feledni. Egy csókról, amit mindig érezni fognak. Egy nyárról, aminek mindezt köszönhették. Nem fordultak vissza. Határozott léptekkel távolodtak egyre jobban egymástól. Mindketten tudták, hova tartanak. Nem gondolkoztak, nem beszéltek, és nem emlékeztek. Csendben siettek végig a tengerillatú utcákon, és némán sírtak. Könnyek nélkül, a szívükben. Végül mind a ketten eltűntek az utca végén, és nem bukkantak fel többé. A nap első sugara megcsillant a tenger hullámzó felszínén. Az éjszaka minden nyom nélkül a semmibe veszett. Nem marad belőle semmi. Csak a sarki lámpa pislákoló fénye, de az is szép csendben kihunyt. És a város már nem volt sötét.