Sátáni angyal

Hétfő volt vagy csütörtök? Teljesen mindegy, az idő megszűnni látszott. Megfagyott a sötétben, ami belül uralta a fiút, álságos mosollyal gomolyogva egyre lassabban dobbanó szíve körül.

Zilált haja alól barna szemekkel nézett az éjszakába. Fent csillagok, messze, távol. Kinyújtotta zsibbadt kezét, de nem tudta megsimogatni az ég bársonyát. Karja kiábrándultan ernyedt vissza az ablakpárkányra, tüdejéből kesernyés ízű, néma sóhajjal bukkant elő a cigaretta kékes füstje, majd eltűnt, elhagyta a fiút. Telihold volt, kerek és hideg. Előtte kecses alakok, szerető és szenvedélyes formákban úsztak a felhők. Táncoltak, ölelkeztek, csókolták egymást, mindezt némán, egyetlen hang nélkül. A fiú nézte őket, majd fáradt lassúsággal elnyomta a cigarettát, elhúzta a föggönyt és lefeküdt az ágyára. Karjait feje alá fonta, vakon nézte a plafont.
Az egyik sarokban megmozdult a sötétség. A fiú csak a szemét fordította oda, teste mozdulatlanul feküdt tovább. Fáradtnak érezte magát hogy bármivel is foglalkozzon. Az életre kelt éjszaka karcsú, mélyvörös színű testét a közeli kanapéra lebbentette, és átható tekintetével a fiút fürkészte. Csönd honolt.
- Emlékszel rám? – kérdezte később gyönyörűséges hangján. A fiú először nem válaszolt.
- Bennem vagy. Mindig érezlek. Szeretlek téged.- A nőalak súlytalanul a fiú mellé feküdt, jéghideg ujjaival a mellkasát simogatta.
- Nem szeretsz. Fáradt vagy. – lassan beszélt, fekete ajkai mosolyogtak.
- Nem tudhatod.
- Ismerlek.
- Ha ismersz, mondd el, mit érzek. – a lány felkacagott. Mintha csillagok koccantak volna egymáshoz.
- Magányt érzel. – a fiú megadóan becsukta szemeit. Nem válaszolt rögtön.
- Azt hittem tudom, ki vagy.
- Nem a volt barátnőd vagyok.
- Akkor ki vagy? – a lány gyönyörű arca gonoszul elmosolyodott.
- A szerelemed vagyok, aki most senkiért nem loboghat. – kegyetlen szavak voltak, a fiú megremegett a ki nem engedett könnyektől.
Értette már. A szerelem, ha rózsavörös ruhát ölt és táncolhat, angyalszárnyain bárhova elröpítette, ahol a Nap ragyog. Átölelte belülről, boldoggá tette. De szerelme most rabként élt testében, és lelkét a mély felé rántotta. Mosolyogva. Gonoszul.
- Csodálatos vagy. És rettenetes.
- Hatalmas vagyok. A rabszolgád vagyok, és uralkodom feletted.
- Miért kínzol? – a fiú szavai fájdalmasan remegtek.
- Nem bújhatok el benned. Ahhoz túl fontos vagyok.
- Mit tehetek? – a lány egészen közel hajolt a fiú füléhez. Suttogott.
- Hagyj szárnyalni. Hagyj szárnyalni… vagy megöllek. – lágy csókot lehelt az arcára, majd feloldódott a sötétségben.
A fiúból kitört a sírás.