..A lány már könnyes szemeivel ránézett a fiúra.Érezte,hogy ezt nem kellett volna,nem kellett volna megsérteni őt,szánt szándékkal,hisz semmi olyat nem tett,amiért ezt érdemelné,mindig szerette, - bár a fiú ezt nem tudta.Dühösen felpattant megfogva a fiú táskáját,amit abban a pillanatban hozzá is vágott,és rohant..Rohant el,maga sem tudta merre..de a végén az iskola hátsó udvarán találta magát.A hó csendben szállt,kavarogva..,az egész világ a lány körül forgott,ő megtántorodott és térdre rogyott,érezte,hogy a könnyek megáradt folyóként gördülnek le az arcán..amit a kezébe temetett,és hangtalanul sírt,mikor egyszer csak érezte,hogy valaki lehajol hozzá,és gyengéden elhúzza a kezét arcáról.A lány könnyes szemekkel felnézett,érezte,hogy ki az.Ismerős,ugyanazon gyönyörű,szelíd tekintet nézett vissza rá.Tudta,hogy a fiú az,de még sem hitte el,..már nem akarta.A fájdalom ekkor már nem volt benne,eltűnt,ahogy a gyengéd ujjakat érezte a kezén,és az aggódó tekintet az arcán,érezte,hogy szeretve van,érezte a melegséget,ami hirtelen elöntötte teljes valóját.Érezte,ahogyan a fiú szorosan magához öleli,és habár szeme még mindig könnyes volt,visszaölelte a fiút,állát gyengén a fiú vállára helyezve,még könnyfátyol volt a szemén,de a könny már nem a havas talajra gördült,hanem szobája padlójára.
Újból álmodott valamit,újból átélte azt,amit sosem fog igazából megélni.Tudja,hogy a fiú sosem fog utána rohanni,hogy sosem fogja meg a kezét,hogy nem fogja tiszta szerelemből átölelni.Bocsánatot sem fog kérni,nem érzi azt,hogy kellene.A fiú a lány iránt nem érez semmit,Ő mást szeret,és a lány tudja,hogy hiába remél csodát,mert csoda soha sem lesz..