Boldogságért szomorúságot

Talán... minden más lett volna. Ha...azon a reggelen boldogan ébred a lány. Boldogan. Régen érezte ezt az érzést, szinte el is feledte már. Kinézett az ablakon, s a sötét hajnal, a csepegő eső, és a dermesztő hideg mutatta, hogy közeledik a tél. Javában őszben vagyunk már. -sugallta a zord idő. A borús, nyomott hangulat ellepte lelkét, s nehézkesen hozzákezdett a készülődéshez. Vár a munka, várnak a feladatok. Nehéz volt nekilátni, s nem is volt már sok ideje. Egy pillanatra viszont, újra kitekintett, megállt az idő. A kihalt utcát nézve még több szomorúság öntötte el a lelkét.

A hatalmas űr, a hiányérzet. A boldogság hiánya volt ez. Ugyanis, ha a szívének lett volna minek örülnie, meglehet, nem is bámulja oly meredten a komor külvilágot,hanem tovasiet, s nem hagyja a nyomottság eluralkodását önmagán, csak engedi szaladni az időt. De nem így tett. Megfordult a homokóra, az idő visszafelé kezdett el peregni. Felidéződött egy pillanat a múltból. Egy kép, egy hang, egy jelenet. Egy személy, majd több is... Emlékek. Hol vannak már ezek a jelentől? Messze, nagyon távol, gondolnánk. Tévedünk. Velünk vannak. Nap, mint nap, minden egyes percben. Benne vannak a mozdulatainkban a múlt tettei, a szavainkban a régi gondolatok. Befolyásolnak, ahol csak tudnak. Az időjárás hirtelen megváltozott.

Kitisztult az ég, világos lett, verőfényes napsütés. Madárdalt vélt hallani a lány, s egy olyan valakit látott feléje jönni, akire álmában sem mert volna gondolni, hogy újra találkoznak. Persze mindez csak a képzelet játéka volt. Ez a cseles emlékezés a hatalmába kerítette, s vitte még visszább a jelentől. A múlt alakja... hihetetlen. - gondolta a lány. Biztos volt abban, hogy ez nem a realitás. Jól érezte, mindennek ellenére a szemének való hite egyre jobban erősítette meg abban, hogy mindez a valóságban történik. A fiú egyre inkább közeledett felé, s a távoli szellem egyszercsak előtte állt, s megszólalt: "Szia! Nagyon hiányoztál, gondoltam meglátogatlak. "Puszta csend. A lány nem szólt. Úgy érezte, hogy az agya által befolyásolt érzékszerveit egyre jobban manipulálják, bénítják.

Szeme s fülei már nem a saját irányítása alatt voltak. "Mi a baj? Talán nem is örülsz, hogy itt vagyok?" - kérdezte a fiú. S a lány végre kiadott egy hangot a száján: "De." " Akkor meg? Puszit nem is kapok?" - érkezett a kontra kérdés. "De." - felelte a lány, viszont semmi jelét nem adta annak, hogy ezt végre is hajtsa, akkora fokú volt a meglepettsége. A fiú beszélni kezdett hozzá, mesélt egyet s mást, majd belekezdett a nosztalgiázásba. Olyan emlékeket hozott fel, amik mindkettejük számára nagyon sokat jelentettek. A hangok, a múlt, teljesen hatalma alá kerítette a lány szívét, érzett valamit, valami olyat, ami már régóta hiányzott az életéből. Boldogságot.

Amikor ennek az érzésnek az első kicsiny szeletét magához vette, láncszerűen kérte volna a következőket is. Egy ideig ment is ez szépen, de egyre kevesebbet kapott, szívét viszont már szinte teljesen elöntötték a múlt eseményei. Elragadta az emlékezés. "Sietned kell, mindjárt elkésel!" - hallatszódott a kiabálás. Az alak szeretefoszlott. A nap eltűnt, beborult az ég, s az eső zuhogni kezdett. Ismét jelen. A lány megremegett, s újra pakolászni kezdett, viszont azon a reggelen többé nem nézett ki az ablakon. A homokóra homokja újra a kellő irányba kezdett elfolyni.

A gondolatok elillantak, s a koncentráció a monotonitáshoz való alkalmazkodásra terelődött. Csak az agy dominált, ami a szerveket ösztönözte a feladatok teljesítésére. A szív a múlt rabja maradt mindörökre, az óra fordultával nem került vissza a zord jelenbe. Az emlékek újraidézése viszont a lány napjára folytonos befolyással volt, nem tudott szabadulni a fájdalmas történésektől. Egy vágy mégis élt benne. Egy várakozás, a következő reggel iránt, ami talán hasonló, pár pillanatig tartó boldogságot ígért a számára. Ha ennyi jár, hát ennyi jár. - gondolta, s munkába indult.